A Commix duó után újabb tehetségeket karol fel az aranyfogsorú öreg, aki mostanában úgy látszik képtelen pihenni. Így akadt Goldie például Data mellett az orosz Subwave-re, akit az a megtiszteltetés ér, hogy a néhány évvel ezelőtti Tech Itch és a tavalyi Shogun Audio-s megjelenések után most a legendás Metalheadz cimkéje alatt mutathatja meg mire is képes. A kiadó platinum sorozatának új darabja régóta váratott magára, a label főnöke még 2008 elején beígérte, hogy a Metalheadz Platinum a friss húsokat fogja megmutatni, köztük Subwave-et is.

A ’Dreamcatcher’ erős melankóliával indít, majd érkeznek az agyonkompresszált dobok az üveghang-virtuóz basszussal kiegészülve. Jó zene, de valamiért hidegen hagy, nem úgy, mint a lemez másik oldala.
A ’Special Skills’ bevezetője néhány futurisztikus mintával és magasan szóló cinekkel hozza a hallgatót hangulatba. A drop után balról-jobbra, fel-alá, majd vissza gördülő bassline-t és az űrbéli szintitémát a snare-re ültetett, ostorcsattanásra hasonlító hang fogja össze. Játékos kaotikusága egyszerre félelmetes és magával ragadó. A dal elemei igazán jól összeértek, az egyetlen megjegyzendő, de nem kifogásolható dolog a címet adó szövegminta, amely nélkül ugyanilyen jól működne a track.

Értékelés: (5/5)

Az épkézláb liquid newcomerek annyira megfogyatkoztak, hogy már-már szenzációszámba megy, ha feltűnik egy igazán tehetséges arc, aki a középszerűség szürke felhői fölé képes szárnyalni. A holland Lenzman (akinek egyébként már négy évvel ezelőtt is volt megjelenése, de kétségkívül most kapott erőre) nevére ma már olyanok is felkapják a fejüket, mint például Goldie, nem ok nélkül. Nem a spanyolviasz újbóli feltalálásáról van szó, mindössze az van, hogy High Contrast, Redeyes vagy Random Movement után valaki ismét minőségi likvidet alkot.

A tizenhatos Deep Kut egyik felén a Cliff vokáljával kiegészült rinyalikvid annyira alattomosan mászik bele az ember fülébe, hogy onnan akár hetekig sem fog eltűnni. Az ének még talán pont azon a határon van, hogy nem veri ki a biztosítékot az erre érzékenyebb hallgatóknál, vagy legalább is a finoman reszelő bassline, a szép telten szóló dobképlet és a légies, könnyed dallamvilág ellensúlyozza azt. Kellett már egy ilyen track nagyon, nálam Lenzman a ’Lose You’-val írta be magát az A-listás producerek közé.

Persze tulipánszedegető barátunk annyira nem tökös (vagy töketlen?), hogy a másik oldalra is egy hasonlóan vérbeli liquid funk darabot dobjon. Inkább a soha véget nem érő mélyzenés trendet (oké, valójában még egy, maximum két jó éve van ennek a vonalnak, aztán kifullad) lovagolja meg Treez-zel egyetemben. Szerencsére a ’Bear Trap’ nem akar túlságosan művészi lenni, így középkemény szettekben simán elfér két anthem közt töltelék gyanánt, és leülni sem fog a közönség tőle.

A megjelenés lemezes részét ennyivel le is tudtuk, viszont aki a digitális formátumot preferálja, az előbbi kettőn felül még behúzhatja a ’Vale Of Tears’-t is, melyet én legszívesebben megcserélném a ’Bear Trap’-pel. A ’Lose You’-hoz hasonló, amenekkel gazdagon megtűzdelt dobolással indít a dal, majd a szívbemarkoló zongoratéma is beúszik lassacskán, melyet az A.I.-fiúk védjegyévé vált szolid reszelés támogat meg. Bár a keserédes hangulat nem túl ideális a szürke télvégi napokra, de aki nem szenved komoly depresszióban, annak mindenképp ajánlott eme lélekkel teli dnb-ballada. Kár, hogy egy ennyire gyönyörű darab lemezen nem jut szerephez.

Értékelés: (5/5)

A nem túl termékeny páros tavaly évvégi és egyben egyetlen megjelenése ez, mely az idén megjelenő albumok előfutára volt. Nem baj persze, hogy nincs minden héten egy release, hisz’ készülnek a nagylemezre. Jót tud tenni a művészeknek az alkotói pihenés, magukba fordulás, kísérletezés, hogy aztán felfrissülve vessék magukat újra stúdiójukba. Csak nem árt, ha aztán ennek van eredménye.

Az intelligens duó ezen két szerzeménye közül az A oldalas ‘Days of Rage’-re ugyanez a jelző legfeljebb egy „un” fosztó előtaggal mondható el. Az intro olyan kellemesen hozza a régi, mondjuk ‘Uprising’ hangulatot, finom dallamával, filterezett dobjaival. A cím „rage” része pedig a droppal nyer magyarázatot a magasból lépcsőnként egyesével leugató basszussal. Teljesen indokolatlannak érzem ezt a wobble témát az intro ismeretében: első hallgatásra hanyatt vágott, olyan WTF értelemben. Értem én: “switch/váltás” itt a kulcskifejezés. De akkor a kérdés: miért hagyták felette azt a finom, vékony dallamot (mely szintén copypaste az ‘Uprising’-ből) és a női vokál foszlányt?

A ‘Crocodile Smile’-lal már kevésbé állok hadilábon. Nem hallani a krokodil tűéles fogainak csattogását, nincsenek cafatok sem, bár ez AI-tól nem volt várható. Egy kellemes, tipikus AI zene ez, a közepesebbik halmazból, régi iskolás vezér témával, férfi hangmintával, sok alaposan elkent kísérő dallammal.

Nem keltette fel kíváncsiságomat ez a beharangozó single, ha csak úgy nem, hogy majd meghallgassam: vajon az album is olyan unalmas és középszerű lesz, mint ez volt?

Értékelés: (2/5)

Aki egyszerre élvezi a botnál is egyszerűbb (de túlságosan nem elvetemült) jumpup-ot és az apró szeletekre kaszabolt, oldschool mintákkal operáló drum & bass-t, az a Total Science új maxiját imádni fogja, a finnyásabb hallgatóknak inkább az utóbbit ajánlanám.

De előtte nézzük röviden, miről is szól a ’Don’t Loose Your Head’. Tényleg csak pár szóban, mert annyira sablon T.S. track, hogy semmi érzelmet nem vált ki az emberből a hallgatása során. Aránylag kevés zenében lehet hallani légyzümmögést, szóval ha valakinek ez számít, menjen rá az A oldalra mindenképp.

Fordítsunk, nézzük mi jót hoz magával a ’Stone Love’. A dal minden kétséget kizárva az ’If We Ever’ hatására indult oldschool-láz jegyeiben készült, annál persze némileg vadabb és dinamikusabb lett a végeredmény. Öröm hallani az agyoncsavargatott amen-ropogást, pláne hogy az kiegészül egy nagyon alap szinti prüntyögéssel, és egy torkaszakadtából éneklő hölgy hangjával (a srácok – és általában elég sokan - már sokadjára nyúlnak Loleatta Holloway ’Love Sensation’-jéhez, old but gold, ugyebár). A dal közepén pedig bekúszik a korszak védjegye, a hosszan úsztatott, egy-két akkordos pad, a kiállásban teljessé válik az öregsulis-mámor, kezek a magasban, rave.

Értékelés: (4/5)

Néha már követni sem egyszerű, hogy épp melyik C.I.A. testvér kiadón jön ki friss goodie, most közel egy időben egyszerre négyet (C.I.A., C.I.A. Ltd., Deep Kut, Advanced) is megszólaltattak a totális tudósok, hirtelen nehéz is eldönteni, melyiket szeressük jobban.

A limitált C.I.A. sorozat hét éves múltra tekint vissza, ennek ellenére még csak a 14. sorszámot hordozza mellkasán a legújabb, melynek A oldalán egy korrekt Break újragondolás szerepel. A londoni szupertehetség az utóbbi két évben szünetmentesen ontotta magából a bézt, és kinőve a technoid szubkultúrát rövid idő alatt elnyerte az egész szcéna respektjét. Nem csoda tehát, hogy érkeznek egymás után a megtisztelő remix felkérések, például Commix-éktól (’Talk To Frank’), Calibre-től (’Enigma’) vagy Shy FX-től (’Bambaata’). Jelen esetben egy 2003-ban napvilágot látott, Zero Tolerance és Beta 2 által elkövetett drum&bass roller, a ’Bizzy Time’ ütemeit szabhatta személyre Break. Érezhető, hogy az eredeti verziót tiszteletben tartja Charlie, mivel a zene alappilléreiként szolgáló apró effekteket, beatboxolásokat és vokál darabkákat megtartotta. A magával sodró dobszekció a hömpölygő basszusfutammal viszont kegyetlenül, olyan brékesen földhöz vág. Ez az ember nem tud hibázni mostanában.

Mivel a C.I.A. Ltd. a kiadó zenéinek remixeire szakosodott, egyáltalán nem meglepő, hogy a lemezt megfordítva ismét egy régi kedvenccel (’Never Had A Dream’) találkozhatunk új köntösben. A kegyetlenül odacsapós hangulatot viszont felváltja a vidám likvid életérzés, trombitával, visító férfi vokállal és hatalmas dózisban adagolt filterrel felszerelkezve. Furney szerencsére leselejtezte a tipikusan Q Project-es jump-up bassline-t, így egy crossover track helyett marad a színtiszta liquid funk, amiből manapság már minden egyes darabot meg kell becsülni, annyira kevés születik.

Értékelés: (4/5)

A szinte teljesen ismeretlen, de minőségi kiadók – mint a Cylon - megjelenéseit azért érdemes megjelenéskor behúzni, mert így évekkel később ritka kincsek tulajdonosai leszünk, a DJ kollegák pedig lesápadva és némi irigységgel fognak érdeklődni, hogy mégis honnan túrtuk ezt a lemezt. Ezen felül persze már csak az a jobb érzés, ha egy olyan korongot tarthat az ember a kezében, melyen időtálló munkák váltják egymást. Mindez elmondható a hármas sorszámú Cylon tizenkettesről.

Elsőként egy holland újonc, Proxima mellkasdöngető millenium körüli darkstep és aktuális dögunalmas mélyzene közt egyensúlyozó darabjával találkozik a hallgató, mely szerencsére több izgalmat nyújt egy átlagos (szintén tulipán országból eredő) Icicle zenénél. A lassan tíz évvel ezelőtti drum&bass vibrálást a ’Vital Signs’ bevezetőjében lehet leginkább elkapni, de a drop után sem tűnik el teljesen, hanem ügyesen összeolvad a futószalagon gyártott mélystep eszköztárával. Kapunk így egy minimalista, de mégis játékos track-et, melyben a remek dobszekció és folyamatosan hömpölygő, ugyanakkor újra és újra átalakuló bassline mellé bőven elégnek érezzük a hozzáadott maréknyi morajlást. Ügyes.

A lemez másik oldalán még egy újonc, és még egy holland egy személyben, aki egy digitális ep, és egy cd release után a Cylon rozsdás maszkja alatt debütál fekete korongon. Mindmapper igéretesen kezd a sötét tónusú szőnyegekkel teletűzdelt amen-rollerével, de nem a ’Tricky Tripod’ lesz itt a húzó darab, az biztos. És hogy hogyan kapcsolódik a darkos stílushoz a véletlenszerű reggae sample? Nos, ezt a rejtélyt remélhetőleg megfejti majd valaki.

Egyébként jár a négyes.

Értékelés: (4/5)

A szcéna jelenleg két közismerten legtermékenyebb alakja került most egy lemezre. Calibre 'Enigma'-ban végzett munkáját első hallásra majdnem egy legyintésse degradáltam "edit"-re: visszahallgatva az eredetit persze lehet sorolni a különbségeket, de ezek nem annyira markánsak, hogy gyökeresen változtatnák meg azt. Nem állhatott messze Calibre szívétől a dal, így csak finom, formális változtatásokat eszközölt rajta.

Calibre értelmezése kicsit féllábbal indul: fura az elején a sok magas, középtartományban filterezett roll alá az a lórúgás kick. Break szinte már fülsértően érces dobjait lágyabb ciripelésre cserélte, az eredetiben inkább egy karakteres kíséret, illetve hol visszaszoruló, hol újra előtérbe kerülő gitárbasszus Calibre remixében hangsúlyosabb lett, főszerepléséhez kétség nem fér.

A korong másik oldalára egy már a Zenith album digitális változatáról ismerős Break zenének, a 'Shipment'-nek nézhetjük meg a vinyl rajzát.
Nagyon eltalált ez a zene, ezt már első megjelenésekor is tudtuk, de felmerül a kérdés, érdemes-e még egyszer kiadni? Nehéz pont Break-ről elhinni, hogy ne lett volna egy a széles közönség előtt még ismeretlen, kiadatlan szerzeménye. Bár mint tudjuk, nem soká' érkezik szerzői albuma, lehet, hogy abból pedig nem szeretett volna csípni. Talán a vinyl szerelmesinek lesz kedves ez a kiadvány.

Remélem kölcsönkenyérvisszajár elven Break is lehetőséget kap a 'Nagyágyútól' egyik zenéjének újragondolására.

Értékelés: (4/5)

Redeyes neve gyakorlatilag produceri karrierjének hajnala óta garancia a minőségi(bb) liquid funk-ra. Persze az a nagyzoló, legtöbb esetben vitatható valóságtartalommal rendelkező sablon duma, amit mondjuk Calibre-re szoktak a fanatikusok elsütni ("sosem tud hibázni"), rá biztosan nem jellemző. Vannak könnyen felejthető darabjai, ugyanakkor dnb törikönyvbe valók is, példának okául a 'Pusherman'. De pont ez a jó benne, mindenki válogathat kedvére az egyre dagadó diszkográfiájából, mely most végre egy albummal egészül ki.

'Poetry In Motion' című nagylemeze kétszer két lemezes LP formátumban lesz kapható, az első rész már rendelkezésre áll minden Redeyes-rajongó számára, a folytatásra viszont még várni kell néhány hetet. A szivárvány színekben pompázó korongok szerelmesei (igen, a CD-ről van szó) is csak később juthatnak hozzá a francia likvid mester legújabb gyűjteményéhez, melyet egyébként a mindig fel-feltörő Spearhead kiadó vállalt be.

Mind a négy dal külön súlycsoportban játszik, de sajátjukban egytől-egyig kiemelkedőek. A címadó zene például a férfivokáltól és lélekben gazdag dallamvilágtól elolvadó lányokat és fiúkat célozza meg, a telitalálat pedig nem marad el. A Sweed közreműködésével készült 'Poetry In Motion' bőven feszegeti a cheesy határokat, de Redeyes-tól mondhatni elvárt, hogy felvonultasson ilyen dalokat is az albumán. A különféle hangszerek mesteri kérdezz-feleleket játszanak egymással, így teremtve egy nagyon barátságos hangulatot, a vokál pedig nincs túladagolva, az erre érzékenyeknek mindenesetre tanácsolt lehalkítani a második kiállást, megárthat.

Egyedül a 'Conart'-tal nem sikerült még teljesen megbékélni, talán mert a másik három track-kel ellentétben ez nem rejt annyi karakteres motívumot magában, inkább csak amolyan 'lassú víz partot mos' elvvel halad előre öt percen keresztül. A sokadik öt perc megemésztése után elmondható, hogy a probléma az író készülékében van, hiszen könnyen lehetne a szám egy egyszerű eszközkészlettel variáló Calibre-tune is. A különbség csupán annyi, hogy sajtimádó barátunk a dubby hangulatvilág helyett jazzy-re vette a figurát, persze csak óvatosan. A fúvós és nagybőgős szekció repetitív játékára ha nem sikerül első alkalommal ráérezni, érdemes újból kezdeni, amíg egyszer csak be nem üt a hatása.

Alig néhány héttel ezelőtt kapott dícséretet Deeizm itt a füles rovat keretein belül egy Akira-val közös produkciója kapcsán, új számának hallatán viszont egyenesen visszatarthatatlan a szerelmes ömlengés. A hölgy ereje már biztos, hogy nem az oktávok számában van, inkább előadásmódjában. Sugárzik természetessége a 'Luv & Haight'-ből is, hasonlóképpen a fentebb említett 'Going Down'-hoz. Nem erőlködik, nem próbál többnek látszani, mint ami, mindössze szívből énekel, amiért eme dupla lemezes megjelenés C oldala az utóbbi idők egyik legjobb liquid funk darabjává válik. Megunhatatlan a huszadik nekifutás után is, a vokál fülbemászik, a keserédes hangulat, valamint háttérben szóló vonósok és gitárok pedig gyönyörűen kiegészítik Deeizm szerelmi vallomását.

Redeyes igazán bátor fickó, vagy csak nem tanul a saját hibájából. Elkeresztelni az EP utolsó számát arról a klubról, ahol a hősidőkben üzemelt a Metalheadz klubestje, nem túl nyerő ötlet azok után, hogy az 'Inner City Life' bootleg miatt már kapott egy maflást (és egy fenyítő track-et) Goldie-tól. Remélhetőleg a soron következő Redeyes vs. Goldie boxmeccs előtt az egyértelműen kevesebb eséllyel induló félnek lesz ideje elmagyarázni, hogy itt egy egészen más 'Blue Note'-ról van szó. Maga a zene egyébként High Contrast ’Amen Sister’-ének is lehetne a kishúga, az amen dobolás és a hangulatvilág kísértetiesen hasonlít. Persze nincs ezzel semmi baj, mostanában úgyis szeretjük a régi időkre kacsintó széttördelt és rave-edező drum&bass műveket, pláne ha ilyen hitelesen adják vissza a korai ’90-es vibrálását.

Értékelés: (5/5)

Hallhattuk már Mutt-ot kollaborálni például Redeyes-szal, Outlook-kal és Perpetuum-mal, a kör pedig most egy újabb személlyel bővül. A hatodik Future Retro-s megjelenés egyik felét ugyanis Dave Whalen-nel (és Nemesis-szel) követte el, akinek neve ebben a formában sokat nem árul el, viszont úgy, mint a Visionary duó egyik fele, már talán sokkal ismerősebb. Annak ellenére, hogy a duó főleg dubwise nótáiról híres, a Mutt-tal közös ’Lady Love’-ban inkább a funk, és egy leheletnyi keleties hangzás dominál, és mindent egybevéve, sokkal inkább jellemző a Mutt-ra a dal. A könnyed és légies dobképlet például már elég jó támpontot ad annak, aki ismeretlenül hallaná a track-et, de a hangszerelés, a csilingelés is tipikusan andalító, már-már Mutt védjegynek számít.

Szólóban is ezeket a jellegzetességeket vonultatja fel emberünk a ’The Motions’ keretein belül, az elmaradhatatlan mikiegér vokállal kiegészülve. Igazán aranyos, de kevésbé karakteres a korong másik oldalához képest.

Értékelés: (4/5)

Vital Elements egy igazán egyedi színfoltja a drum&bass-nek. Leginkább két vonalon alkot, de egyiken sem az átlag hangzást erőlteti, igyekszik a saját szájíze szerint kialakítani minden egyes zenéjét, nem pedig a sablonokra hagyatkozni. Az egyik énje őrült módon felszabdalt dobképletekkel szeret operálni (drumfunkereknek érdemes lenne jobban odafigyelni rá), míg a bohóc alteregója a jump-up illetve clownstep területén próbál érvényesülni.

Előfordul ugyanakkor néha, hogy utóbbi stílusú zenéit megfűszerezi némi dubwise hangulattal, ez történik a ’Murda Ya Bloodcart’-ban is. A felvezető tipikus reggis dnb, nem is lehet sejteni, hogy mik fognak történni, egészen a kiállás végéig, mely után hirtelen átváltunk egy szimpla wobble bluggyogásba. A téma nincs túlgondolva, nem akar több lenni annál, mint ami valójában. A meglepetéseknek pedig még itt nincs vége, mivel az apró szövegrészletekkel és számítógépes játékhangokkal tarkított szeletelés után egy libabőröztető oldschool hardcore melódia kúszik be. Dubwise, vobli, rave-szinti – leírva óriási káosznak tűnik, de maga a zene eléggé egyben van, és a váltások cseppet sem zavaróak.

Kevésbé biztató taktusokkal indul a ’The Flying Saucer’, amely a maga végtelenül egyszerű módján a földön kívüli élet rejtelmeit boncolgatja. Agyament clownstep menetelés, és ismeretlen filmből kivágott szövegrészletek bombázzák a hallgatót. Aki az előző öt Vital Elements Recordings-os megjelenést követte, biztosan nem fog meglepődni ezen az oldalon sem. Négyes alá.

Várható megjelenés: 2008 szeptember

Értékelés: (4/5)

Akira első maxija majdnem tíz évvel került a boltok polcaira a Renegade jóvoltából, mégsem mondhatjuk, hogy ’99 óta sikerült neki igazán nagy karriert csinálnia, megmaradt inkább a bátyó (Makoto) árnyékában. Idén első ízben az egyre jobbakat prezentáló Spearhead kiadónál jelentkezik egy fekete koronggal, melynek mindkét oldala hamisítatlan uplifting liquid funk.

Egy igazán szeretnivaló, torokszorító fúvósokkal megtámogatott dal, az ’Only’ pörög a lemez jobbiknak tartott oldalán. Szolid amen roller alapokra simul rá a filterezett trombitaszó, mely mellett szinte az érthetetlenségig elnyomott férfivokál szól. Árad a könnyed nyári hangulat apró melankóliával a track minden egyes másodpercében, elkerülhetetlen, hogy a talaj fölé emelkedjünk néhány centiméterrel, és szemünk elé szálljon a rózsaszín köd.

Marad a felemelő hangulat, de sokkal funkybb köntösbe van öltöztetve a ’Going Down’ társához képest. Az alapok és a dallamvilág némileg egyszerűbb, mivel a B oldalon már vokalista is csatlakozik Akira-hoz, Deeizm személyében. A hölgyből biztosan nem lesz operaénekes vagy Whitney Houston, sőt a stíluson belül is hallhattunk már jobb teljesítményt. Mindezek ellenére egész vagányan adja elő magát Deezim, ügyesen eltalálta saját stílusával a zene hangulatát.

Értékelés: (5/5)

A Birmingham-ből 2006-ban elindult Second City Records igazán dícséretre méltó célokat fogalmazott meg magának. Igyekeznek a jump-up keretein belül az egyedi és újító hangzásokat teremtő producereket felkutatni, és megjelenést biztosítani nekik. A kiadó diszkográfiáját, és legújabb – sorban már az ötödik – lemezüket áthallgatva a gyakorlatban ez valami olyasmit jelenthet, hogy megkeresik a legelvetemültebb vaddisznó-clownstep-et produkáló művészeket, és torzszülötteiket igyekeznek minél szélesebb rétegnek bemutatni.

Aki nem fél a mocskosul fortyogó bassline-októl és primitív dallamvilágtól, az High Roller és Dub Alley track-jei hallatán valószínűleg audio-orgazmust fog átélni, a többiek pedig kínos perceket. A két szörnyeteg szám közül egy fokkal könnyebben fogyasztható az ’A Grade’, mert valamivel szabályosabb (és Roni Size utóbbi pár éves tevékenységére hajaz), és olykor beköszön egy könnyed szintitéma is. A ’Fried Piper’-t már csak szülői felügyelettel érdemes végigszenvedni.

Várható megjelenés: 2008 szeptember

Értékelés: (3/5)

Tovább gördül a Westbay nemzetközi szekere, ezúttal két osztrák szomszédunkat érte el (aztán ide zötyög hazánkba Matt-U-hoz, de erről később), akik már magukénak tudhatnak egy-egy megjelenést olyan kiadóknál, mint a C.I.A., Invaderz Transmissions és a Phunkfiction. A Concept & Shnek duó újoncként elég biztató kezdéssel vetette bele magát a szcénába, bár ilyen kellemes zenékkel ez talán nem is olyan nehéz.

A négyes Westbay International-ön pörgő két liquid funk zene nem fogja alapjaiban megrengetni imádott drum&bass szcénánkat, de néhány kellemes percet ettől függetlenül még okozhat. A ’Bedford Avenue’ lehetne akár egy jobbfajta Redeyes dal is, hiszen itt is ügyesen vannak felhasználva a funk hangminták, nem azt az érzetet kelti az emberben, hogy hanyagul összemosták egy semmitmondó dobloop-pal. Az összképet pedig tovább szinesíti DJ Crum közreműködése, aki valószínűleg a scratch-ekért felelős.

A ’SupaStar’ minden egyes pillanatában fülledt nyári hangulatot áraszt önmagából, DJ Marky és XRS néhány évvel ezelőtti szerzeményei villannak be, érezhető a brazil hangulat (úgy látszik nagyon megy ez az osztrákoknak, elég csak a ’Barcelona’-ra gondolni). Ami kicsit ront a zenén, az a tipikus A.I.-os fűrész bassline, meg merem kockáztatni, hogy eme klisé nélkül is működne a dal. De ennyi baj legyen, a négyes kijár így is a lemeznek.

Várható megjelenés: 2008 szeptember

Értékelés: (4/5)

Két egészen különböző réteget céloz meg a tizenötödik Co-Lab kiadón megjelent maxi. Az A oldalon Taxman vendégszerepel egy ’Don’t Understand remix’ erejéig, melyet a label tulajdonosa Heist követett el eredetileg. Az újragondolt szám egy jobbfajta wobble, amelybe a manapság felkapott bohóczenész beleültette a már jól megszokott stílusjegyeket. Van itt minden mi clownsteppernek ingere: elborultan visító szintitéma, mormogó mélyek, számítógéphangok, és egy csipetnyi horror. Gyengébb idegzetűeknek és finnyásabb dnb rajongóknak érdemes lapozni a B oldalra.

A ’Can’t Take Away’ újfent egy olyan zene, melyen keresztül Heist megmutatja, hogy nem a véletlennek, hanem tehetségének köszönhető a Rufige Kru-s együttműködés. Ugyanakkor elképzelhető, hogy egy leselejtezett darabbal van dolgunk, mert feltűnően headzes a hangzás. Legjobb példa erre az ’Is This Real’-ből ismert karakteres bassline, melyre egy Commix-ra hajazó mély válaszolgat. Semmi extra nem történik a zenében, mégis jó hallgatni ezt az egyszerű, de nagyszerű rollert.

Értékelés: (3/5)

A drum&bass-be tizenöt évvel ezelőtt berobbanó Blame-mel kapcsolatban kétségkívül a leginkább elkoptatott frázis az, hogy jó ideje elvesztette a fonalat, és képtelen már olyasmit alkotni, mint a hősidőkben. Miután ezt a klisét sikerült letudni az első mondatban, nézzük, mire számíthatunk az újonnan induló Blame Music első korongján, valamint a Mampi Swift kiadójánál megjelent 12”-esen.

Emberünk saját bevallása szerint a Blame Music-kal kíván visszanyúlni a gyökerekig, újra fel akarja fedezni azt a vibrálást, amely magával ragadta még a kilencvenes évek elején. Emellett fontosnak tartja az új hangzásokkal való kísérletezést, és minél több alstílus felkarolását.
Persze ezeket a hangzatos mondatokat sem először hallottuk, és emellett a két lemezen pörgő szerzemény sem nyújt merőben újat, viszont azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy Blame összekapta magát végre.

A 'Hiro' és az 'Apocalyptico' nyugodtan vehető egy kalap alá, hiszen mindkettő darab a halfstep stílus irányába mozdult el, ennek megfelelően a keleties hangzás dominál, valamint minőségi percussion-témák. A különféle ütős hangszerek felsorakoztatása egy igazán eredeti atmoszférát teremt, mintha ősi erők szabadulnának fel minden egyes ütés során. Sejtelmesen, mindenféle hatásvadászat nélkül hömpölyög mindkét track öt-öt percen át, kiegészülve hosszan elnyújtott vokál foszlányokkal, kántálással, vagy esetleg népi hangszerekkel. A két dal annak ellenére, hogy számos hasonlóságot mutat, mégsem ugyanaz, hiszen képesek egyenként is különböző alternatívákat felmutatni a közös nevező ellenére. Érdemes őket többször ízlelgetni.

A Charge Records újabb lemezén már két egészen másik arcát mutatja meg Blame, a változatosság – összevetve mind a négy zenét – ámulatba ejtő.

A jobbik oldalba nyomott 'Stay Forever' hallatán szem biztos nem marad szárazon, extra szentimentális roller lett ugyanis a darab. A torokszorító hegedülés annak ellenére, hogy az első pillanatoktól kezdve végigkíséri a számot, nem válik unalmassá valószínűleg az egyéb hozzávalók – erőteljes női ének, érzelmes pad-ek - megfontolt adagolásának köszönhetően. Igazán szép darab, nem úgy, mint a maxi másik oldala, amely – miután már kezdenénk elhinni, hogy Blame-et ismét érdemes lesz az egekig emelni – jól pofán vág.

Érdekes módon a stadionbéz / vobbli producerek mindig jó érzékkel tesznek kitérőt a szolidabb stílusok irányába, sőt, likvidesebb, zeneibb track-jeik gyakran megjárják az eladási listák élét is. Ellenben a fordított eset sosem kecsegtet semmi jóval, most például Blame-en volt a sor, hogy a 'Strikeforce'-szal megmutassa, miért is nem szabad wobble-be kezdenie annak, akinek az nem asztala. Bűzlik az izzadságtól, annyira erőltetett, a szót is kár rá pazarolni, inkább hallgassátok a másik három zenét, azok rendben vannak.

Értékelés: (4/5)