A Birmingham-ből 2006-ban elindult Second City Records igazán dícséretre méltó célokat fogalmazott meg magának. Igyekeznek a jump-up keretein belül az egyedi és újító hangzásokat teremtő producereket felkutatni, és megjelenést biztosítani nekik. A kiadó diszkográfiáját, és legújabb – sorban már az ötödik – lemezüket áthallgatva a gyakorlatban ez valami olyasmit jelenthet, hogy megkeresik a legelvetemültebb vaddisznó-clownstep-et produkáló művészeket, és torzszülötteiket igyekeznek minél szélesebb rétegnek bemutatni.

Aki nem fél a mocskosul fortyogó bassline-októl és primitív dallamvilágtól, az High Roller és Dub Alley track-jei hallatán valószínűleg audio-orgazmust fog átélni, a többiek pedig kínos perceket. A két szörnyeteg szám közül egy fokkal könnyebben fogyasztható az ’A Grade’, mert valamivel szabályosabb (és Roni Size utóbbi pár éves tevékenységére hajaz), és olykor beköszön egy könnyed szintitéma is. A ’Fried Piper’-t már csak szülői felügyelettel érdemes végigszenvedni.

Várható megjelenés: 2008 szeptember

Értékelés: (3/5)

Tovább gördül a Westbay nemzetközi szekere, ezúttal két osztrák szomszédunkat érte el (aztán ide zötyög hazánkba Matt-U-hoz, de erről később), akik már magukénak tudhatnak egy-egy megjelenést olyan kiadóknál, mint a C.I.A., Invaderz Transmissions és a Phunkfiction. A Concept & Shnek duó újoncként elég biztató kezdéssel vetette bele magát a szcénába, bár ilyen kellemes zenékkel ez talán nem is olyan nehéz.

A négyes Westbay International-ön pörgő két liquid funk zene nem fogja alapjaiban megrengetni imádott drum&bass szcénánkat, de néhány kellemes percet ettől függetlenül még okozhat. A ’Bedford Avenue’ lehetne akár egy jobbfajta Redeyes dal is, hiszen itt is ügyesen vannak felhasználva a funk hangminták, nem azt az érzetet kelti az emberben, hogy hanyagul összemosták egy semmitmondó dobloop-pal. Az összképet pedig tovább szinesíti DJ Crum közreműködése, aki valószínűleg a scratch-ekért felelős.

A ’SupaStar’ minden egyes pillanatában fülledt nyári hangulatot áraszt önmagából, DJ Marky és XRS néhány évvel ezelőtti szerzeményei villannak be, érezhető a brazil hangulat (úgy látszik nagyon megy ez az osztrákoknak, elég csak a ’Barcelona’-ra gondolni). Ami kicsit ront a zenén, az a tipikus A.I.-os fűrész bassline, meg merem kockáztatni, hogy eme klisé nélkül is működne a dal. De ennyi baj legyen, a négyes kijár így is a lemeznek.

Várható megjelenés: 2008 szeptember

Értékelés: (4/5)

Két egészen különböző réteget céloz meg a tizenötödik Co-Lab kiadón megjelent maxi. Az A oldalon Taxman vendégszerepel egy ’Don’t Understand remix’ erejéig, melyet a label tulajdonosa Heist követett el eredetileg. Az újragondolt szám egy jobbfajta wobble, amelybe a manapság felkapott bohóczenész beleültette a már jól megszokott stílusjegyeket. Van itt minden mi clownsteppernek ingere: elborultan visító szintitéma, mormogó mélyek, számítógéphangok, és egy csipetnyi horror. Gyengébb idegzetűeknek és finnyásabb dnb rajongóknak érdemes lapozni a B oldalra.

A ’Can’t Take Away’ újfent egy olyan zene, melyen keresztül Heist megmutatja, hogy nem a véletlennek, hanem tehetségének köszönhető a Rufige Kru-s együttműködés. Ugyanakkor elképzelhető, hogy egy leselejtezett darabbal van dolgunk, mert feltűnően headzes a hangzás. Legjobb példa erre az ’Is This Real’-ből ismert karakteres bassline, melyre egy Commix-ra hajazó mély válaszolgat. Semmi extra nem történik a zenében, mégis jó hallgatni ezt az egyszerű, de nagyszerű rollert.

Értékelés: (3/5)

A drum&bass-be tizenöt évvel ezelőtt berobbanó Blame-mel kapcsolatban kétségkívül a leginkább elkoptatott frázis az, hogy jó ideje elvesztette a fonalat, és képtelen már olyasmit alkotni, mint a hősidőkben. Miután ezt a klisét sikerült letudni az első mondatban, nézzük, mire számíthatunk az újonnan induló Blame Music első korongján, valamint a Mampi Swift kiadójánál megjelent 12”-esen.

Emberünk saját bevallása szerint a Blame Music-kal kíván visszanyúlni a gyökerekig, újra fel akarja fedezni azt a vibrálást, amely magával ragadta még a kilencvenes évek elején. Emellett fontosnak tartja az új hangzásokkal való kísérletezést, és minél több alstílus felkarolását.
Persze ezeket a hangzatos mondatokat sem először hallottuk, és emellett a két lemezen pörgő szerzemény sem nyújt merőben újat, viszont azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy Blame összekapta magát végre.

A 'Hiro' és az 'Apocalyptico' nyugodtan vehető egy kalap alá, hiszen mindkettő darab a halfstep stílus irányába mozdult el, ennek megfelelően a keleties hangzás dominál, valamint minőségi percussion-témák. A különféle ütős hangszerek felsorakoztatása egy igazán eredeti atmoszférát teremt, mintha ősi erők szabadulnának fel minden egyes ütés során. Sejtelmesen, mindenféle hatásvadászat nélkül hömpölyög mindkét track öt-öt percen át, kiegészülve hosszan elnyújtott vokál foszlányokkal, kántálással, vagy esetleg népi hangszerekkel. A két dal annak ellenére, hogy számos hasonlóságot mutat, mégsem ugyanaz, hiszen képesek egyenként is különböző alternatívákat felmutatni a közös nevező ellenére. Érdemes őket többször ízlelgetni.

A Charge Records újabb lemezén már két egészen másik arcát mutatja meg Blame, a változatosság – összevetve mind a négy zenét – ámulatba ejtő.

A jobbik oldalba nyomott 'Stay Forever' hallatán szem biztos nem marad szárazon, extra szentimentális roller lett ugyanis a darab. A torokszorító hegedülés annak ellenére, hogy az első pillanatoktól kezdve végigkíséri a számot, nem válik unalmassá valószínűleg az egyéb hozzávalók – erőteljes női ének, érzelmes pad-ek - megfontolt adagolásának köszönhetően. Igazán szép darab, nem úgy, mint a maxi másik oldala, amely – miután már kezdenénk elhinni, hogy Blame-et ismét érdemes lesz az egekig emelni – jól pofán vág.

Érdekes módon a stadionbéz / vobbli producerek mindig jó érzékkel tesznek kitérőt a szolidabb stílusok irányába, sőt, likvidesebb, zeneibb track-jeik gyakran megjárják az eladási listák élét is. Ellenben a fordított eset sosem kecsegtet semmi jóval, most például Blame-en volt a sor, hogy a 'Strikeforce'-szal megmutassa, miért is nem szabad wobble-be kezdenie annak, akinek az nem asztala. Bűzlik az izzadságtól, annyira erőltetett, a szót is kár rá pazarolni, inkább hallgassátok a másik három zenét, azok rendben vannak.

Értékelés: (4/5)

Martyn nagyon elkapta a dubstepnek ezt a minimál és detroit elemekkel, IDM megoldásokkal kevert, lebegős, friss irányvonalát, amiért egyre többen lelkesednek, például a Hyperdub, Hotflush, Punch Drunk és Skull Disco vagy éppen a nemrégiben alapított Naked Lunch kiadók pentagrammjában.

Nem véletlen, hogy Kode9 iskolaszettje is tobzódott a Martyn dubokban az A38-on, szerinte is az egyik legkiemelkedőbb producerről beszélhetünk ebben a körben. Az Egyesült Államokba költözött hollandus 3024 névre keresztelt labelénél, a szépen fogyó első után hamarosan megjelenik a következő maxi.

Az "A" oldalra szánt Natural Selection az első kiadvány szellemében halad tovább, Martyn csak "jövőgarage"-ként jellemzi a Kid Drama (Instra:mental) hangjával megtámogatott higgadt, atmoszférikus darabot.

A másik oldal sötétebb képet fest, nem tudom milyen kanadai élménye lehetett Martyn-nak, hogy a Vancouver címet adta ennek a zenének, de gyanítom nem a legjobb. A fenyegetően ismétlődő tribal skandálás az Indiana Jones filmek törzsi szertartásait idézi, mintha a holland egy titkos szektába botlott volna a kanadai város alagsoraiban. A zene a vokálhoz igazodva monoton csontzene gurgulázó szintikkel megtámogatva, amiket időnként visszhangosan tébolyult effektek marcangolnak.

3024world.blogspot.com
myspace.com/martyndnb
eroise.net

Értékelés: (5/5)

Mindig figyelemmel kísérem Klute bácsi munkáit, s kiadójának útját, nagy is az elvárás bennem. Klute-ről talán elmondható, hogy igazi album artist, és ezen albumai közötti kislemezek akár ki is maradhatnának, a szóban forgó negyvenes biztosan. Míg albumain a sokszínű zenéi inkább egymást erősítik, ezek a maxik gyengítik a bennem róla kialakult képet.

A Halloween egy alapvetően gyenge témára épülő track, ami ráadásul nem is tart sehová, nem elég változatos. A tündérmese szerű dallamhoz nekem távol esnek a szokásos Klute döngölős dobjai.
A másik oldal az Electric Circus címet viseli és tulajdonképp nagyon rendben van, gond nincs vele. Mondhatjuk, hogy egynek jó, némi túlzással.

Klute vérbeli profi, és még csak nem is új a szakmában. Talán ennek egyik ismérve az önkritika gyakorlása, de sajnos ennél a két zenéjénél ez nem történt meg.

Amit nem változtatott sokat hangásán. Nem tudom mire vélni a korábban termékeny, szerzői albumot megjelentető indiai gyökerekkel rendelkező producer hosszú ideje tartó tétlenségét. Illetve bíztam benne, hogy így megint valami egészen mással hozakodik elő. Ehelyett sajnos csak magát ismétli. Anno techno album tervéről számolt be az IPC-nek, de ennek semmi nyomát nem látom, pedig az biztos érdekes lenne/lett volna.

White Trash magas, nem kifejezetten fülnek esztétikai örömöt okozó sample-je kifejezetten trehány módon van variálva, míg a Propaganda a négy közül az egyetlen megragadó hangzású zene. Amennyiben az A illetve B oldalak egyszerre minőségjelzők, akkor a Propaganda-t mindenképp az A illeti meg. Ha Amit hangzásra vágyunk, inkább az albumának újrahallgatását javaslom.

Ez a 12”-es médiumilag még annyival vonzóbb, hogy a jól megszokott fekete helyett aranyba lett öltöztetve a kiadvány. Nem tudom ki, hogy van vele, nekem az a tapasztalatom, hogy míg ezek a lemezek teszem azt szépek, használhatóság szempontjából sokkal rosszabbak, mint egy hagyományos fekete darab.

A 39-40-es kiadványai kivételesen rászolgálnak a kiadó egyébként csak nevében kommerciális jelzőjére. E két középszerű lemez után a következő két, Break valamint SKC megjelenés remélhetőleg már a jól megszokott Commercial Suicide minőséget szállítja.

Kitekintő:

http://www.kluteproductions.co.uk
http://www.myspace.com/amituk

Értékelés: (3/5)

A kurvakemény drum & bass amerikai bázisa, a Soothsayer majd egy év kihagyás után most végre megjelentette Andy Skopes és az újonc The Sith duó két „mészárbűzös” csapkodását. Azt hittem, ömlengeni, de minimum elragadtatott képzettársítások egész arzenálját leszek képes felvonultatni a lemezzel kapcsolatban, de az annyira lehangoló lett, hogy muszáj vagyok beszállni a vagdalkozásba.

A – Drop The Truth: Az A oldal eleje már rögtön paprikás hangulatot teremt, úgyhogy a válaszcsapás nem is marad el. Félelmetes, nyomasztó intro (értsd: mély, torz vonósok és idegtépően andalgó cinek) után seperc beindul a csontdaráló, csattog a légkalapács, dolgozik az olajnyomaték, berreg a láncfűrész. Ez az irtózatos ipari nagyüzem azonban egyetlen olyan momentumot sem tartalmaz, amit ne hallottam volna már egy-egy közepesebb Freak zenében vagy korábbi Soothsayer megjelenéseken. A dinamika és a megidézni próbált indulatok olyannyira nélkülöznek bármiféle egyedi vagy akárcsak a legcsekélyebb mértékben is fellelhető rafináltságot, átgondoltságot (no meg eredetiséget), hogy szinte már fáj bármi további érdemlegeset írni erről a zenéről - forintos zúzdalék az egész. Persze, érteni vélem én a Soothsayer koncepcióját, nevezetesen, hogy édes dolog egy egyébként finom és szép zenéket készítő producert rábírni valami extrém dühödt track megalkotására (még ha segítséggel is), de arra igazán figyelmeztethették volna, hogy mindezt nem illik az olcsó és unalomig ismert panelekkel megvalósítani: kb. összehányni a régi Cylon-os cuccok és a mai mészárbézek stílusjegyeit. Meg aztán ki kéne már nőni abból a betegségből, hogy attól, hogy nagyon pörög az amen, vinnyog a reece meg még vagy ezernyi más dob sample egyszerre megbasz anyám hátán, még nem lesz kemény egy zene. Mindenesetre, aki még mindig ilyen kórban szenved, annak javasolt Dom & Roland vagy No U-Turn zenék tanulmányozása, azokban ott bújik a képlet.

AA – Murderous Rage: Rém hivalkodó a cím, hatásvadászatban szorosan ott liheg mögötte a zene is: olcsó, horrorisztikus elemek, nyöszörgő basszus, mentasm fecnik, no és a Fűrészből vett suttogás, amit még mindig el lehet mindenféle szégyen nélkül sütni, félünk is állatira. Ha még ettől sem csináltál be, akkor váratlanul a torkodnak szegeződik egy megvadult reece-es láncfűrész, mindenféle pengeéles dobok meg cinek süvítenek el a fejed mellett, közben még azért valaki ott hátul sunnyogva közli, hogy: Murderous Rage. Egy fokkal jobb, na. Technikás dob editek, nyakatekert breakek, gördülékenyebb ritmus, „váratlan” szünetek, de igazából gyermeteg az egész. Andy Skopes és két ifjonc barátja remekül prezentálják, hogyan lehet ütős basszusokkal, brutális hangokkal, ravasz ritmusokkal ártalmatlanul semmitmondó műveket alkotni.

Erőlködően és arcbamászóan agresszív anyag, meg is kapják a hirtelen felindulásból elkövetett lehúzást. Ők akarták. Bélás.

Kitekintő:

http://www.soothsayerrecordings.com
http://www.myspace.com/soothsayerrecordings
http://www.myspace.com/thesithdarkside
http://www.myspace.com/andyskopes

Értékelés: (2/5)

Az új négyszámos Soul:R EP erejéig végre összeméri erejét az albionban napjainkban ‘New Skool’ titánként titulált Alix Perez és a régi motoros, aki napjainkban szüretel csak igazán – Lynx. Két különböző hangulat, a leheletfinom groove-ok és mocskos kambodzsai funk összecsapása, egy közös track és szóló munkák, valamint a kijelentés, miszerint mind az összes zene nagyon pöpec a lemezen. Lehetetlen kiemelni bármelyiket.

A barázdabillegető soldiereket rögvest helyre teszi az Inferno katonás rendje – a hatalmasat hintázó sub, az utóbbi időben – hál’ istennek – egyre több lemezen újra bevetett, cineket mellőző dobok és az őserdei párát kettészelő, kántáló vokál. A track alapos felfedezését az olvasóra kell bíznom – minden egyes alkalommal előmászik egy-két új, előtte figyelmen kívül hagyott hang vagy apró részlet a susnyásból.

A lemez már jól ismert, második oldala (Crooklyn) ellenpólusa az előbbi, kúszósabb hangulatoknak. Az állandó szereplő, a minimalista eszközhasználat sem tűnik el – egy remekül kiszúrt, nagyszerű minta köré (eredeti: Crooklyn Dodgers ‘95 - Return Of The Crooklyn Dodgers instrumentál, DJ Premier keze munkája) épül a groove. Feszes, pattogós dobok, kórus a háttérben. Jazzy, gyönyörű akkordok, hűsítő tavaszi fuvallat, megdobva egy-két vokállal és apró csilingelésekkel. Rollin’…

A harmadik darab – melyre sokan felkapták a fejüket tavaly – rejti az EP egyetlen kollaborációját, a mormogós Allegiance-et. Lynx jól bevált dobjai és Perez munkálkodása a mélyszekcióban nagyon jól működik együtt, vállvetve dolgoztatják a samplert. A címben megfogalmazott hűségeskü ősi, raszta sámán szertartása – filmes vonósok, fúvós minták kövezik az utat, majd basszusoktól gőzölgő, füstölgő csatamezőre érünk. Nincs választásod: tedd a dolgod és engedelmeskedj a hadurak parancsainak.

A záró track, Lynx Randy-je a dupla kiadvány legoptimistább, egyben legtelítettebb zenéje. Bolondos, sulis dob, diszkóharsonák, filterezett szimfóniák, wah-wah pedál és időnként jól a képünkbe vigyorgó pitch-elt sub. A címben feltűntetett kéjsóvárság a kiállás gitárszólójában teljesedik ki – de vegyük csak sietősre a tempót. A házibulis Sophie Marceau már baromira türelmetlen.

Remek EP, azt hiszem nem maradt más hátra mint megemelnem a tökfödőt az Allegiance és az Inferno hangmérnöki zsenialitása előtt.

Kitekintő:

http://www.abunchofcuts.com
http://www.myspace.com/alixperez
http://www.myspace.com/stevelynx

Értékelés: (5/5)

Dylan és Loxy tavaly újraélesztett kiadójának (amit most már csak Loxy vezet), a Cylon-nak második korongját röviden úgy lehetne jellemezni, hogy nem meglepően, hanem sokkolóan jóra sikerült.

Az első meghökkentő tény, hogy a számtalan unalmas Commix másolat után a holland Icicle végre valami felpezsdítően eredeti zenével állt elő. A szám címe Final Stop, amely remélhetőleg azt jelzi, hogy ez az utolsó megálló a saját hangzás elérése előtt. Van még mit csiszolnia az úrnak addig is, hiszen az intro-t például hallhatóan csak muszájból tette a főtéma elé. Nézzük el ezt az apró hibát neki.
Óriási visszafojtott agresszió bújik meg a Final Stop-ban, már szinte várja az ember, hogy a lepitchelt kongára hasonlító random dobolásból és a vészjósló harangozásból gyilkos amen-terror alakuljon ki. Mindez persze nem történik meg, helyette megmarad az ingerült hangulat, mely pattanásig feszíti a hallgató idegeit. Zseniális, a Disco Dodo elbújhat mögötte.

A másik oldalra is marad meglepetés, ahol két eléggé ismeretlen arc, Rift és Souldrop közös túlvilági agymenése szól. A Meltdown visszautaztat minket az időben egészen az ezredfordulóig, hogy megmutassa a mai közönségnek az akkori sötét tónusú drum&bass legjavát, mikor még nem a „basszon oda minél jobban” elv szerint zúzott egy zene, hanem belülről emésztett fel. A lánccsörgésre emlékeztető dobolás alatt baljóslatú pad-ek úszkálnak ki-be, és ha ez nem lenne elég, az erőszakos bassline végképp elhiteti velünk, hogy a pokol mély bugyraiban járunk.

Kétlem, hogy a mai rajongók felkapnák a fejüket e két szám hallatán, abban viszont biztos vagyok, hogy a régebbi arcok elismerően fognak bólogatni.

Várható megjelenés: 2008 április

Értékelés: (5/5)

Az IPC-hírek közt már értesülhettetek arról, hogy Zero T szólóalbuma lassan célegyenesbe ér, ám mielőtt közkézre kerülne a Cheap Shots, érdemes megfülelni a sampler-t is, melyen két egészen korrekt zene pörög.

A szentimentális likvid rajongóknak kedvez az A oldal, melyen a Steo-val közös Walk Away szól. Nyilván nem esünk át a ló túloldalára, Zero T-nek nem szokása csízi track-eket produkálni. Inkább rábízza Steo torkára a dolgot, kinek hangja nagyjából olyan, mintha Craig David-et és Prince-t keresztezték volna. Ijesztő hasonlat, de annak ellenére, hogy néha beleszalad egy-két vonyításba, egészen kellemes. Az ír producer pedig szépen alácsúsztatta az utaztató basszust és a lüktető szinti témát, mely egyszerű, de pontosan ki van mérve: több nem is kell ebbe a track-be. DJ-szettek közepére, lazításképp pont jó.

Az én tippem mégis inkább a B oldalas The Original R, mely egyrészt sokkal inkább Zero T-re jellemző dubby roller, másrészt eredetibb és ötletesebb. Igazából a harmadik percig nem történik semmi olyan, amire felkaphatnánk a fejünket: feszes dobok, kísérleti elektronikából kölcsönvett magasfeszültségű hangok, gazdagon delayezett szövegelések és lüktető basszusok gördülnek egymással tökéletes harmóniában. Aztán egy szempillantás alatt vége szakad mindennek, megérkezik a kiállás, és a semmiből bekúszik a libabőröztető filterezett orgonaszóló mely később a szintén filterezett Steo vokállal egészül ki. Jó ötlet volt e módon elcsúsztatni a sablon felépítést, az pedig pláne dicséretes, hogy nem hagyja emberünk unalmassá válni a dallamot, így másfél perccel később egyszerűen megszünteti az énekkel együtt és visszatér a fentebb említett roller ügyhöz.

A fentiek alapján borítékolható az album sikere.

Várható megjelenés: 2008 április

Értékelés: (5/5)

Vegyél négy (illetve öt) drum&bass előadót, akiket az okosbéz rajongók éppen a leginkább favorizálnak, a zenéiket préseld bele egy kétlemezes EP-be, és mindezt tálald az aktuális menő kiadón. Ilyen egyszerű a harmadik Shogun Assasins válogatás receptje, mely egyben a huszadik, jubileumi Shogun Audio megjelenés. Friction ügyesen összegyűjtött néhányat azon producerek közül, akiknek munkásságát mostanában talán érdemes követni, a kiválasztottak pedig hozták is formájukat.

Az EP nyitányáért Icicle a felelős, aki a Minus-szal a tőle megszokott sound-ot szállítja. A nevéhez méltó hűs hangulatú track alapvetően rendben van, csak annyi a baj, hogy nincs semmi, ami megkülönböztetné az összes többitől. Több szót ennél kár is pazarolni erre a dalra, szerencsére a másik három nem hagyja hidegen a hallgatót.

A soron következő darabbal kapcsolatban, amíg ismeretlenként hallgattam különféle szettekben, meg voltam győződve, hogy egy jobb fajta Calibre. A tökéletes samplingelés példája ez a bő hat perces zenefolyam: a minimalista módon funky szám rövid, visszafele játszott house-os mintákkal, háttérben megbúvó vokál foszlányokkal és grúvi basszusfutammal operál. Tehát minden olyan finomság adott ahhoz, hogy egy kiemelkedő Calibre műhöz legyen szerencsénk. De a Stray-nek semmi köze az ír zsenihez, Alix Perez az, akit jelenleg agyon kell dicsérni, sikerült összehoznia az eddigi egyik legjobb zenéjét.

Továbbra is minimalizmus, de már egészen más megvilágításban: a The Tube a címe alapján tényleg azt az érzést kelti, mintha egy nyomasztó csőben mászkálnánk. Sötét van, alig szűrődik be egy-két mély hang, azok sem túl barátságosak. Az biztos, hogy Spectrasoul-ék értenek a hangulatteremtéshez.

Jól ellensúlyozza a The Tube-ot a második lemez B oldalas Zero T track-je. Késő esti, füstös bárok hangulatát idézi a Goes Around, melyhez nagyon jól illeszkedik a jó néhány évtizeddel ezelőttről be-beköszönő vokál. Otthoni hallgatásra kifogástalan zene, de a művész úr gondoskodott egy ügyes bassline téma bevezetésével arról, hogy működőképes legyen a táncparketten is.

Mindent összevetve elég erős EP lett ez ahhoz, hogy a lemezgyűjteményben landoljon. Színes a felhozatal, így két-három oldalt biztosan meg lehet szeretni, ami manapság („sajnos”) már elég jó arány, ha az átlag négyszámos válogatásokat vesszük alapul.

Várható megjelenés: 2008 április

Értékelés: (4/5)

Néhány hete már felröppent a hír, hogy Atlantic Connection albuma - melyen tucatnyi kollaboráló haverja is részt vesz – készen áll a megjelenésre. Május huszonhatodik napja viszont még elég messze van, addig ki lehet adni ezt-azt, mint például egy jól megszokott lélekkel teli és egy szokatlan halfstep-szerű zenét az ötös sorszámú Westbay-en.

A Hanging On akármennyire is kellemes, nem elég karakteres ahhoz, hogy ne csak átutazója legyen hallójáratainknak. Laza felezett intro-val indul a dal, kellemesen elringat a gitárpengetés, melyet egy kis szaxofonozás egészít ki a háttérben. Arra már nem sikerült rájönni, hogy a férfivokál egy újabb együttműködés, vagy ügyes samplingelés eredménye, mindenesetre remekül passzol a könnyeden gördülő likvidhez.

Nathan valószínűleg épp durcás hangulatában volt, mikor a The Frightners-t írta, ugyanis abszolút nem a rá jellemző tingli-tangli liquid funk stílust szállítja ezen az oldalon. Szigorúan hömpölygő mélyek, és egy keletiesen motyogó női ének képezik a dal gerincét, melynek alapjául egy némileg megfelezett drum&bass dobloop szolgál.

Tulajdonképp mindkét szám szép munka, mégis hiányérzetem támad.

Várható megjelenés: 2008 április

Értékelés: (4/5)

Bár a Furney nevével ellátott korongok csak most kezdik elfoglalni méltán kiérdemelt helyüket a táskákban és szettekben, egy régi játékosról van szó. Jungle veteránunk évekig vágta a hangmintákat stúdiójában, kitanulva a zenekészítés csínját-bínját, és dobott össze olyan trackeket, amelyek jó két év dubplaten toporgás után is ugyanazzal a hévvel pörögnek a klubokban. Egyik kedvencemre a Sound Trax Records feje, Big Bud csapott le (csak remélni merem hogy a többiek is így tesznek, mert a srácnak rengeteg remekbe szabott zenéje van).

A Conrad-dal közös 'Drum toolz' és az 'I like it' típusú zenék örömteli vidámsága ez alkalommal távoli ködbe vész, és lassan építkező opuszoknak adja át a terepet. Rengeteg, gyönyörűen a helyére illesztett hangszeres és vokális hangmintával, illetve hosszú, mantraszerű intróval segíti a Bedouin Soul a hallgató beduin harcossá manifesztálódását majd hatalmazza fel a hajnali vadászatra. Ezen a ponton már nincs visszaút: drámai elrendezés, filmszerű vágások, a hátborzongatóan ködös dzsungel képe és zsigert rázó bassline kerül a főbb szerepkörökbe.

Levegőhöz csak a flipen, a Mancini alatt jutunk. Elsuhannak mellettünk a vadászat távolba tűnő fényei, csökken a pulzusszám és a könnyed amen-jungle folyamra ropva még el-el tűnődünk, mennyire tökéletes szettzáró zene is megy a játszóban.

Egyedi, okosan felépített zenék, véleményem szerint egyedi hangzásvilággal, jungle attitűddel állunk szemben. Talán nem véletlen, hogy a drum&bass-től elfordult vagy a trendeket nem követő ismerősök is egytől egyik felkapják a fejüket ha Furney tracket mutatok nekik.

Értékelés: (5/5)

Random Movement megjelenést venni nagyjából ugyanolyan, mint egy Calibre-t: sosem hibázhat az ember vele. Az amerikai fiatal első, Orgone-os, majd Bassbin-es lemezeivel azonnal belopta magát a szívembe, ami nem is nagy csoda, hiszen az összes zenéje igazi napsütéses és lélekkel teli darab, sosem harsányul, de mindig vidám.
Calibre nyilván nem véletlenül került említésre, sokak párhuzamot vonnak a két producer közt. Aki viszont jobban odafigyel, észreveheti, hogy míg az ír zseni műveire a ’minimal funk’, addig a tengerentúli tehetségre a ’soulful’ jelző a legjellemzőbb. A kettő korántsem ugyanaz, és a harmadik nemzetközi Westbay release csak tovább erősíti ezt a tényt, illetve azt, hogy jól felismerhető és egyedi hangzást sikerült kialakítania Mike-nak.

Itt akár be is fejezhetném a mondanivalóm, hiszen mit is lehetne hozzáfűzni például a Believe No Other-ben keveredő r’n’b és house elemekhez, melyek még a kőszívű hallgatókat is meglágyítják? A Random Movement-re oly jellemző részletekkel teli és játékos dobképlet most sem hiányzik, a lassan már védjegynek számító rövid első kiállás a jellegzetes felütéssel pedig újfent bevezet a producer által kialakított földfeletti és finoman ringató hangulatvilágba. Az igazi karaktert a szolidan adagolt vokáltéma adja meg, mely amellett, hogy szinte összeolvad a house-os dallammal, könnyen a fülbe mászik. Akármennyire is kiszámítható mindez, nem tanácsolnám neki, hogy változtasson a felépítésen, így a tökéletes.

Hasonlóképp egy igazi gyöngyszemre lelünk a flipside-on is. A The Student ugyanúgy felemelő és mély egyszerre, mint fentebb említett társa, ezen felül szinte ordít a nagy hangrendszerért. Extra mély basszusok, hosszan elnyújtott delay-ek és szövegfoszlányok némi rövidre vágott orgonázással kiteljesülve… igazi utaztató uplifting liquid funk. Ritka az ilyesmi mostanában.

Dupla A oldalas biznisz.

Várható megjelenés: 2008 március

Értékelés: (5/5)

Cirka négy év alatt a Shogun Audio eljutott egy híján huszadik lemezéhez, ez a mennyiség éppen elegendő volt arra, hogy a kiadó a mindig minőségi megjelenésekkel a legjobbak közé küzdje be magát. A tizenkilences sorszámú korong sikerre van ítélve, ugyanis a manapság ismét trendi Clockwork LP egyik track-je került kétszer is feldolgozásra. Stakka és Skynet nemrég újranyomott legendás albumának népszerűségét meglovagolni okos húzás, pláne ha még a remixerek személyére is odafigyel a labelt igazgató Friction. A feldolgozásra ítéltetett track természetesen az Altitude, melyben a Shogun feje is közreműködött még ifjoncként.

Nézzük először az újsulis Break verziót. Emberünk mondhatni egyáltalán nem ragaszkodott a tíz évvel ezelőtti track jellemzőihez, szinte csak jelzésszinten mutat meg egy-két sample-t, csavarást az eredetiből. Mégis azt kell mondjam, hogy nagyon szép munkát végzett, mert maga a zene minőségi techy roller, olyan mélyekkel, melyek seperc alatt kikészítik a hallójáratokat és vele együtt a sound systemet (még a végén Break fan leszek). Két pirospontot a profi produceri melón felül adnék még, egyiket a finoman széttördelt dobolásért (pattogós 2step képlettel sokkal szegényesebb lenne az összkép), és a remek kongákért.

Dom & Gridlok újraértelmezése épp ellenkezője mindannak, ami Break-ére elmondható. Nem is nevezném remixnek, inkább egyfajta tisztelgésnek a nagy klasszikus előtt. Néhány percre mondhatni ismét feléled az ezredforduló dnb-jére oly jellemző darkness, amikor még nem azon ment a verseny, hogy basszon oda minél nagyobbat, csavarjon meg, készítsen ki. Újra beköszön a magával sodró energia, a folyamatos lüktetés, az okos zúzás, amibe anno rengetegen beleszerelmesedtek, és amiért még többen váltak rabjává a stílusnak.

Akármennyire is „not my cup of tea”, maximális respekt mindkét feldolgozásért.

Várható megjelenés: 2008 március

Értékelés: (4/5)