Az április 17-i Tilos-bulira a jungle-világ egyik legillusztrisabb figurája, a Roni Size nevével fémjelzett Full Cycle másik oszlopa, a szintén bristoli DJ Krust látogatott el. (Mostanság inkább csak Krust, "DJ" nélkül - s ugyanez vonatkozik harcostársára, Die-ra is.) Sha már eljött, magával hozta a csapat MC-jét, Dynamite-ot. Meg a menedzserét , valamint a menedzser barátnőjét. (A tárgyilagosság kedvéért: a hölgy saját pénzén jött.) Szóval díszkísérettel érkezett.

Interjút kellett volna készítenem vele. Két napig bele is temetkeztem Krust munkásságába, és sikerült több mint húsz kérdést összeállítanom. Például hogy mikor kattant rá a jungle-ra? Miként élte meg a nyolcvanas évek tánczenei forradalmait? Bristol jellegzetességeiről, Roniról és a többiekről, Dope Dragonról, dubplate-kultúráról meg elitizmusról, nu skoolról és a "haladó drum 'n' bass-ről" : igaz-e ez, vagy csak a sajtó találta ki? Érdekeltek volna még a mérföldkőnek számító Warhead keletkezésének kulisszatitkai, továbbá némi háttérinformáció a legújabb nagy durranásról, a Soul In Motion-ról...

A pofáról hallottam már egyet s mást. Mintegy másfél éve a párizsi CODA újságírója mondta, többoldalas riportot készített az egész csapattal. Milyen arcok? - tört fel belőlem az ösztönös kérdés. Rendben vannak, hulla szimpatikusak, főként Die és Suv, de Roni is oké, egyedül Krust hiszi magáról, hogy ő az atyaúristen - hangzott a válasz.

És tényleg azt hiszi. Hogy miért? Talán a '97-es (és óriási elismerésnek számító) Mercury díj változtatta meg az életét. Plusz a Warhead látványos sikere. S talán az is, hogy sokan a világ talán legjobb dzsunglista lemezlovasának tartják. Okkal? Ki tudja, bár a Budapesten fakajtott produkció alapján aligha... De az is lehet, hogy az "isten-képzet" egyfajta kisebbségi komplexus ellenszéruma. Krust története klasszikus szociológiai esetnek indult: a szülők a reggae-sziget Jamaikából Angliába vándoroltak, nyomor, iskola helyett csínytevés az utcán, bandák és gördeszka, nem ragozom tovább, a hátteret jól ismerjük a mozikból. A jungle-szcéna egy-egy illusztris alakja aztán a börtönig meg se állt: a V Recordings alapító Jumpin' Jack Frost és Kenny Ken is hűsölt ideig-óráig... Előbbi nem holmi bolti sajtlopásért, hanem mert olyan pontosan sikerült megszúrnia valakit, hogy az illető belehalt sebeibe. Állítólag önvédelem volt... Persze ilyenkor lehet gyűlölni a társadalmat, a multikulturalizmust hírdető, de alapjaiban rasszista (sic!) Britanniát, szitkokat hinteni mindenre és mindenkire, aki nem úgy mozog, ahogy én szeretném. Vagy az alkotásba menekülni: "hőseink" szerencsére ezt tették. És bejött nekik: ma szinte valamennyien ünnepelt sztárok. De a sérelmeket nem feledték, s ha már oly gyakran beszéltünk rasszizmusról, csendben azért jegyezzük meg: létezik annak egy fordított irányú, szélsőségesebb feketék részéről fehérek ellen irányuló változata is. Mi mással lenne magyarázható, hogy a nevezetes Jumpin' Jack Frost (a szintén V-s) Brian G Muzik-beli lemezkritikáiban a fehér szerzők munkáit szisztematikusan egyesre és kettesre minősítik? Düh és agresszivitás - talán nem véletlen, hogy többek között e szavakkal szokás jellemezni a korai jungle-t. (A művészi kvalitásból mindez semmit nem vesz el: emberi gyarlóság és zsenialitás nem zárják ki egymást.) Nem könnyű dolog máról holnapra ünnepelt világsztárrá válni. És létezik egy - neveltetéstől független - velünk született alapintelligencia is. Hogy megemésszük, hogy feldolgozzuk a hirtelen jött sikert. Hogy emberek maradjunk, s ne alakuljunk át (nagyszerű alkotásokat gyártó, de emberileg üres, esetleg kiégett) bálványokká.
Krustnak ez nem sikerült.

Szombat este tízre érkezett, a Tilos Rádióba meg úgy fél egy körül futott be. Átnézett mindenkin. Talán azt hiányolta, hogy nem borultunk hasra előtte? Vagy lehet, hogy egyszerűen az zavarta, hogy élünk és mi is ugyanazt a levegőt szívjuk, mint őfelsége? Csak ő tudja a választ, ő viszont nemigen méltatja válaszra a közönséges földi halandót. Aztán elkezdett játszani - félórás és telitalálat szettet nyomott. (Mi lesz ezután a Petőfi Csarnokban?! - gondoltam.) Hangosabbra - intett oda királyi gesztussal a mellette ácsorgó Palotai Zsoltnak. Közben (a nagyon rokonszenves) Dynamite szövegelt... Miután befejezte, említettem hogy riportot szándékozom készíteni vele. Jó, majd ha vége a bulinak - válaszolta, közben meg üveges szemekkel mért végig. Igaz is, az Isten valahova a koszos és bunkó Közép-Kelet Európába, Budapestre szállt alá... (Beszélgettem már jópár világsztárral, de ilyet még soha nem éreztem. Hirtelen a kilencvenes évek amerikai pornódívájának, Jenna Jamesonnak az arcomra nyomott puszijára gondoltam. Vagy a média-guru, Douglas Rushkoff bátorító szavaira. Aztán a szintén dzsunglista Ed Rush közvetlen, baráti gesztusaira. Felejtsd el - morfondíroztam, ez a közel kétméteres csávó, ha kellemetlen kérdéseket teszek fel neki, lehet, hogy még meg is borít...)

Jöttek a fotók: igaz csak két percig tartott a szeánsz, de szegény Ádámot - lebiggyesztett ajkakkal - jó alaposan végigmérte. Talán egy szőke bombázóval kellett volna érkeznünk? Ki tudja, bár alighanem a bombázót elvitte volna, az interjút meg készítsem el saját magammal... Merthogy állítólag fájt a háta, és masszőrnőt keresett...

Jó, négyig várok, majd akkor - hittem, igaz egyre kevesebb meggyőződéssel és csökkenő lelkesedéssel. Irány a Petőfi Csarnok! És megkezdődött az oly sokak által várt produkció. Voltak technikai malőrök, mint a gyengénél is minősíthetetlenebb hangosítás, de a lényegen ez sem változtat: Krust lemezlovasként is csalódást okozott. Dubplate-bemutatóra számítottunk, s egy csomó lefutott számot kaptunk. Tízpercenként meg csak úgy kiállt. Akadtak azért jó részek, de az egész mégis szétesett. Hiányzott belőle a lélek, a fickó darált és közben fel-fel nézett: a nagyság igézetétől elbódult közönség persze tombolt. Tomboljatok pórnépek - gondolhatta... És sajnos Dynamite sem állt a feladat magaslatán (igaz, a bulit - ennek ellenére - ő vitte el): énekes számokra is szövegelt, és ez még a csapkodó DJ-produktumnál is amatőrebbnek, bosszantóbbnak bizonyult. Pedig egyikük sem kezdő. Lehet, hogy rossz passzban voltak, meg fáradtan érkeztek, csakhogy egy profinak, egy világsztárnak, mindenhol és minden körülmények között bizonyítani kell. Azért a hírnév, azért a csillagászati gázsi, azért a tejben-vajban fürösztés.

Miután befejezték, odamentem és kérdeztem, hogy akkor lehet-e. Most nem, várjak még - felelte. Jó, vártam egy félórát, aztán újra nekirugaszkodtam. Ez nem jön össze, beszéljek inkább a (tíz lépésre álló) menedzserrel, majd ő megmondja mi a teendő, esetleg hívjam fel hétfőn Londonban - így Krust. Semmi elnézés, semmi megértő mosoly, inkább afféle "menj már a pokolba" érzés... Csendben jegyzem meg: egy intelligens világsztár (a távoli Magyarországon is) általában a sajtó rendelkezésére áll. Persze nem lepődnék meg, ha Krust ezt az íratlan szabályt még New Yorkban se tartaná be...

Jó, gyerünk a menedzserhez, hátha... Hétfő, telefon - ismétli el. Tünjetek a fenébe innen - dühöngök magamban,s odébbálok. Hova tünt az elektronikus tánczene eredeti arctalansága? Mire jó ez a sztárkultusz? És nagy szerencse, hogy a magyar "kollégák", média-teremtette honi sztárjaink idáig soha nem juthatnak el, ők maximum egy-egy gyönyörű húszéves lányt dönthetnek ágynak ötperces ismertség után, ám bizonyos határok felett (s e határok leggyakrabban az országhatárokkkal esnek egybe) megáll a tudomány. De ez egy másik történet, és kár félnünk: a magyar piacot és a britet még egy napon említeni is balgaság.
Alighanem Krust is így látta...

Közben már Palotai és Cadik nyomta. Valamivel jobban, és több lélekkel, mint az "Isten"...