Panacea és a német hardcore jungle
|
Néhány éve úgy tünt, sokan elfelejtették, hogy a jungle - más források mellett - a
(mai valósággal ellentétben, nem múló tini-divatnak indult) hardcore-ból is
jött. Pedig a két hős, Fabio és Grooverider ugyancsak bekeményítettek
az évtized elején. Goldie se tagadta a gyökereket, de ('95 vidékén) érkezett
Bukem, és atmoszférikusan szálldostunk a chill out szobák felé. A No-U-Turn
címkénél (Ed Rush, Nico, Trace) kigyomlálták a csendes merengést - helyette fémes
techstepet teremtettek. Mások (ismét Grooverider, valamint DJ SS és társai)
meg a nevével mindent elmondó hardstepbe leheltek életet. Úgy születtek és
születnek a korábbiaknál lényegesen keményebb, feszesebb számok, szerteágazó irányzatok,
hogy alkotóik és kiagyalóik az olvasztótégelybe a rokon zenék (acid, jazz, techno)
lecsupaszított elemeit is bedolgozzák. A Londonban cseperedett jungle megérte nagykorúságát
és elérte az Európának hívott szárazföldet. Mindenütt hódít, így Germánföldön is -
Bassface Saschát, a szcéna reprezentánsát Budapesten nem egyszer csodálhattuk...
 Fura szerzet. Egyik méltatója szerint úgy fest, mintha a Csillagok háborúja hős Han Solo hű társának, az óriásgorilla és ember kereszteződés Chewbaccának lenne a fia. Túl nagy csecsemő... Ránézésre nyom vagy száz kilót, de talán többet is. Rövid és kócos tejfel-szőke haj, bajusz és idétlen, néhány pihés kecskeszakáll... Mindkét ajka átfúrva: a felsőből karika, az alsóból azonosíthatatlan szúrós tárgy lóg ki. S ha vigyorog, talán szarvak nőnek ki a fülei mellett... Biztos ő is így gondolja, különben mi másért mondta volna a következőtket: "Aki hisz a fényben, annak hinnie kell a sötétségben. Aki hisz az örökkévalóságban, annak hinnie kell a romlásban. Aki hisz a fényen, annak hinnie kell a halálban. Nem hihetsz az ördögben, ha nem ismersz engem!" Gyönyörű versike. Persze nem kell egyből azt gondolni, hogy a szerző komor sátánimádó vagy emberáldozatot rendszeresen bemutató, fanatikus szekta tagja. Valószínűleg csak viccel. És még bályosan mosolyog is mellé. A panacea szó különben 'csodaszer' jelentéssel bír. Fehér mágiával a fekete ellen? A gyengébb idegzetűeknek meg álljon a hátán a szőr! A korai kilencvenes években, mintegy tizenöt évesen szeretett bele a kísérleti hardcore (hardcore?) mester, Alec Empire számaiba. De kedvelt egy másik német formációt is, a fűrészzajokból, dinamórobajokból, kerékcsikorgásokból és a szemétdombon fellelhető összes többi kellemetlen zajból fura, ipari kollázs-zenét termelő Einstürzende Neubeutent. Sőt, az ötvenes évek óta kortárs elektronikus szerzőnek számító Karlheinz Stockhausen szintén hatott rá. Ennyit a tanonckodásról. Első maxijai (Panacea 1, Panacea 2, Panacea 3) a Chrome-nál jelentek meg '96 végén, '97 elején. Aztán egy (hetven perces) album következett, a Low Profile Darkness. A hosszas köszönőlista a mamával kezdődik, majd Alec Empire, Mike Inc., Nico, Doc Scott következnek... A felsorolást két jeles újító, Scanner és Ed Rush zárják... A bevezető Lowtek (intro) címével a csúcstechnológiát gúnyolja. (A lowtek 'alacsony technológiára' ferdíthető.) Torzított gitár-minták, dobok (természetesen azok is minták), rengeteg visszhang és egyéb effektusok, érthetetlen szövegfoszlányok - hozzávetőleg ennyi. Másodpercekig dallamtöredékek szólnak, aztán ugyanolyan váratlanul hullanak a semmibe, mint ahogy előbukkantak belőle. Kollázzsá ragasztott zajok. Az Untitled B-Side ízekre szedett ütősei és basszusai felettébb furán szólnak. Őserő, kitörő vulkán, anarchista őrjöngés, ez az egyik oldal. Mértani szerkezetbe zárva, ez meg a másik. Fényes és tényleg króm, mert annyira hideg és szürke és ítéletnap utáni. Jungle, de nem abból a fajtából, amit szeretnek az emberek. Hardcore, de a Spiral Tribe vonalból, nagyon messze Rotterdamtól és a happy-fajtától. A befejező taktusok az agyamat kalapálták szét... A közel tízpercnyi Tron Rmx kezdete talán a legkeményebb, legagresszívabb muzsika (muzsika?), amit valaha is hallottam. Nyers, brutális - a kifinomultságnak a csíráit se keressük! Háborús zajfesztivál, életre kelnek a germán mondák komor istenségei és büntetnek. Sétfacsart dobok és szintetizátorok ontják a bánatot. Panacea a holtokba is belerúg egyet. "Örülhetsz, hogy túlélted" - jegyzi meg ironikusan Lonely Locke, a Luna Kafé kritikusa. A Hellbringer címe az alkotó mondandójának összegzése: pokolhozó. A kezdet "kortárs" összevisszaság. Tíz másodperc múlva kalapácsok kalapálnak, nagyon bús férfihang(minta) kántál valami megfejthetetlent és értelmezhetetlent. Ünnepélyes hangulat - minden bizonnyal fekete misén vagyunk. Nincs humor, és kegyelem sincs. Talán annyi, hogy a számos törésnél pillanatnyi időre azt hisszük, valami más jön. Csalódunk - a haláltánc még őrültebb tempóra vált. A Stormbringer ('viharhozó') valamivel elviselhetőbb. Az ütemek és a dallamok ellentpontozása szokatlanul hagyományos, minden komor, de melodikus! Hisszük két percig... Gyilkos basszusok, majd még gyilkosabb szubbasszusok következnek. Ez is kollázs, de nem másodpercnyi elemekből, hanem hosszabb (és nagyon különböző) részekből áll össze. És még mindig jungle. Az I'm Loosing U viszont már nem az. Sokkal inkább ipari zajzene. De ebben az iparban nem dolgoznak emberek. Lehet, hogy őket dolgozzák fel... A Reality Rmx sípoló szintetizátor-hanggal indul. Jól felvisszhangosítva. Később meglett férfi búgja, hogy "a valóság nagyon más volt". Néhány másodpercig torzított hangszerek váltják egymást. Olyan torzak, hogy nem ismerünk rájuk. Aztán az ütősök, aztán meg a káosz következik. Töredékzene, fraktál-zene... Két perc körül indul be a tényleges jungle: a szálak szépen összekuszálódnak, végre bonyolult rendszerré állnak. Az erő magával ragad. És amikor azt hiszed, ez már a végső határ, Panacea még akkor is tud valami pluszt hozzátenni! Pedig lehet, hogy csak egy gombot csavar balra... A befejezés a kezdet. Boldog hazatérés. A zene önmagukba visszatérő, de magasabb szinten folytatódó húrokat ír le. Spirál-szerkesztés. Az ilyesmi a végtelenbe tart. The Day After: (majdnem) szinfonikus hangzásokra rétegződnek a dobok és a basszusok. Csak arra lennék kíváncsi, hogy miután jön ez a nap? A VIP Torture meglep: igaz, fekete, de van benne humor. Kellemes női hang kellemes angolsággal mondja, hogy "VIP dubplate special". Továbbá tizenéves kultúráról és fantáziáról regél. Később még többször csodálhatjuk. De egy férfi is szól valami érthetetlent. Valamint basszusok és kíméletlen ütősök sulykolják a fejembe, hogy azért ez a szám is róluk szól. A fenti három, időnként szubbasszusokkal bővülő elem rétegződik össze és esik szét a végén. A Shiver ('borzongás', 'didergés') egyből kalapáccsal indul. És ha eddig nem történt meg, na most tényleg átmegy a fejünkön az úthenger. De hova tart? A befejező Lowtek (Outro) artikulátlan ordítás és rádiójelek egyvelege. Irgalom? Panacea nem ismeri a szót. 
A Low Profile Darkness után ujabb maxik (13, The John Peel Sessions)
következtek, majd egy válogatásalbum, Position Chrome címmel. A
közreműködők (Panacea, Problem Child, Heinrich At Hart, Goner) zenéiket
hatecore-terror-stepként határozzák meg. Gyűlöletmag - terror - lépés, valahogy így
hangzana magyarul. Orosz nyelvű telefonbeszélgetés, morze jelek, a rossz légköri viszonyok
miatt nehezen hallható rádióműsorok, fűrészek, meg némi dob és basszus. Ha leltárt készítenénk,
körülbelül ennyi elég is lenne. A többi leírhatatlan. Panacea a
Jacob's ladder ('Jákob létrája') című számmal remekel. A végén pedig egy ('97 május
hetedikei) stuttgarti koncert félórája hallható. "Sötét volt" - kezdi egy szónok.
" A világegyetemben minden az ellentétén keresztül létezik: fény és sötétség, Isten és Sátán.
A harc valamennyi teremtményben zajlik. A jó és a gonosz küzdelme most hevesebb, mint valaha.
Fehér éjszakák... Ez a Sötét Oldal legkegyetlenebb és legsokkolóbb éjszakája!"
A csúcstechnológia primitívjei megint horrorba váltanak. Kísértetek táncolnak a gyertyafényben.
Az Anti-Funk maxi után, '98 áprilisában újabb album jelent meg,
a(z órányi) Twisted Designz. Ha összevetjük az elsővel, akkor
egyrészt keményebb, de másrészt emberibb is, sőt, egészen letisztult... Persze ez utóbbi
állítás csak a maga viszonyrendszerében érvényes! A köszönőlista olyan nevekkel bővült,
mint John Peel, Lenny D, vagy (egy másik kedvencem) a New Yorki DJ Spooky.
(Utóbbi '98-as Synthetic Fury EP-jén a germán csodagyerek jócskán besegített!)
"Nem csak ütemekről és basszusvonalakról van szó" - olvasható a kiadó ismertetőjében,
"ez a zene a disszonanciára, a zajokra és a futurista hangzásokra épül... Lehet, hogy a
klubokban felfordulást okoz, de a cyberpunkok biztos új háttér-zeneként üdvözlik majd..."
Akárcsak a Low Profile Darkness, a Twisted Designz is keretes felépítésű: van nyitó- (intro) és zárótétele (outro). Az Airbone (Intro) égzengés, dobkongatás (mint egy vallásos szertartásban), zörejek, fájdalmas hegedű-futamok töredéke. Mindez szép lassan gépi monotóniába fúl. A Menhater - némi acid-bugyogással megtoldva - ott folytatódik, ahol az első album befejeződött. Az Anti-Funk sejtelmesen indul: konga és scratch, mélybe merülő szintetizátorok, majd megint scratchek és fémes, kegyetlen torzítások. Aztán mindez egyszerre, továbbá egy-két dallamból álló melódia-részletek, meg irdatlan mennyiségű dob és basszus. "Ein, zwei, drei,..." - számol egy férfihang. Mi viszont a végtelennél járunk. Fárasztó, az biztos. S nemcsak azért, mert az ördögfióka megint átlépi a tűréshatárt. Hanem azért is, mert nagyon tud komponálni - iszonyatosan összetett világokat teremt! Az Unglory fura szám: kevés a düh, és az agyat se döngöli a földbe. Melléfogás? Aligha. Ritka lírai pillanatok... (Mármint az átlag Panaceához viszonyítva!) A címadó darab kortárs elektronika és nem jungle. Hangkáosz. A Lightbringer ('fényhozó') viszont egyszerűen zseniális! Mintegy kihalt, fémforgáccsal és géproncsokkal teli gyár... A szokásos zűrzavaros indítás egyre bonyolultabb dob és basszusfutamba vált. Közben szirénaszó és kiállások, de csak azért, hogy később még kéjesebb legyen a kín. A végső 25-30 másodpercben atomokra hullik a világ: egy másodperc hangtöredék, egy másodperc csend, egy másodperc hangtöredék, két másodperc csend, és így tovább... A Motion Sickness ('mozgásbetegség') a kedvencem. Ezúttal nem sokat pepecsel a szerző - viszonylag hamar dübörög a jungle. Aláfestésként katasztrófafilmbe is beleillene, összedűlő tornyokhoz, felrobbanó atomerőművekhez, meg effélékhez... őrjöngés és tiszta fej, torzulás és béke, ilyenek jutnak az eszembe. Acid elemek, és a címet kántáló férfihang. Nem érzem az ördög jelenlétét! A Quantum Loop ('kvantum-hurok') minimalista- de nem minimálelektronika. Szinte eltüntek az ütősök. Valami kivehetetlen és (nagyon halk) alaptéma búg a háttérben, arra épülnek a különböző effektusok. A Tobsucht (Panacea in Effect) olyan, mint a Quantum Loop, minusz minimalista elektronika, plusz némi jungle. Később viszont szinte teljesen szabályos jungle. De ez már a vég - jelzi az Ektachrome (Outro). Négy perc tömör pokol - rádióhullámok, torzított és visszhangosított emberi hang, kongák és tablák, egyéb ütősök, széttört morze-jelek, fémes basszusok. S mindez csak egy perc, aztán másfél perc csend után összegzés következik. "Panacea, Panacea, cea, cea, cea..." - őrjöngi valaki, mintha nem tudnánk. Dobok és német nyelvű duma. Az album főtémái pillanatokba sűrítve. Szirénaszó. Egyszerre az egész. Megtisztultunk. Újabb maxik: a Cut Off Futurboi-jal, a Hybris / Hedonist Rmx Makai-jal (az ő '98-as albuma, a Milleneum - olyan remixekkel, mint az Optical testvér Matrixé - szintén megér egy misét) és a Decade of Destruction szólóban. Meg néhány válogatás, például a Force Inc. "leányvállalat" Mille Plateaux Modulation and transformation Vol.3-je, Terre Thaemlitz-cel, DJ Spookyval, Christian Vogellel, Scannerrel és még sokan másokkal. Vagy a szintén Mille Plateaux Electric Ladyland 5-ja. Ezúttal Mark B, a Disorder álnéven futó Problem Child, DJ Vadim, az elmaradhatatlan DJ Spooky, stb. stb. a többi közreműködő. És egy harmadik, a Gyration kiadó címével sokat eláruló Tecstep Trooperse (1998). Panacea ezúttal Warfare ('hadviselés') néven és egy tipikus, de anarchista kicsapongásoktól mentes számmal, a '97-es Species II-val szerepel. Különben: tíz kompozíció, tíz gyöngyszem! Rayman, Brubaker, Tyrell, Power Supply és Makai - a listát érdemes emlékezetünkbe vésnünk... S ha már Position Chrome, nos, akkor ne feledkezzünk meg egy új - Panaceánál visszafogottab, hűvösebb és intellektuálisabb - zseniről, a Current Value-ról. Az eddigi termés három '98-as maxi (1, 2, meg egy cím nélküli) és egy album (Frequency Hunt, 1998). A pufók közben Amerikában turnézott. Két számát John B keverte újjá, de Doc Scott is szépeket mondott róla. Fényes a jövő. |